Értékelések
1 megjelenített értékelés
Szentbékkálla egy barátságos kis falu a gyönyörû és békés Káli-medencében, mintegy negyedórányi autókázásra a Balatontól. A falu egyik nevezetessége az étteremként és panzióként egyaránt prosperáló Öreghegy Fogadó. A helyre a két évvel ezelõtti nyaralásunk során bukkantunk: akkori ábrahámhegyi szállásadónk ajánlotta. Akkor ötösben ebédeltünk ott. A helyet szépnek találtuk, az ételt felejthetõnek. Legnagyobb élményünk a kb. 15 éves pincérfiú volt, akire a fõnök távollétében rábízta az egész hodályt, aki méltóságteljesen járkált tökéletes pincérszerelésében az asztalok között, amikor azonban eltávolodott úgy tíz lépésnyire, akkor elkezdett szaladni, mint a mérgezett egér. Kihoznia még véletlenül sem sikerült soha azt, amit kértünk, úgyhogy az ebéd egyszerre zajlott kínosan és kedélyesen: szegény olyan kétbalkezes, olyan mafla, olyan szánalmas volt, hogy az ember nem tudta, sírjon-e vagy röhögjön. Számlát alig tudtunk kapni a végén, mert a fõnök elment ugyan, neki azonban nem szabad a kasszához nyúlnia, úgyhogy most akkor nem tudja, mi van... Valahogy mégis sikerült fizetnünk, és összeadtunk neki kb. ezer forintnyi borravalót, hadd legyen neki is egy jó napja. Szemlátomást soha nem látott még ilyet. Ámuló, elkerekedett szemekkel nézett ránk: Akkor ez most az enyém...? Tényleg az enyém?!Gondoltuk hát az idén, megnézzük, mi lett két év alatt a mi kis barátunkból, e célra azonban, úgy véltük, tökéletesen megfelel majd egy leves meg egy kávé. Leparkoltunk hát az Öreg-hegy Fogadó elõtt. Nem, nem tévedés: szándékosan írtam kötõjellel, szemben a címben szereplõ verzióval. Tessék megnézni a honlapjukat: egyetlen oldalon belül négy különbözõ formában található fel a hely elnevezése: 1. Öreghegy Fogadó 2. Öreghegy fogadó 3. Öreg - hegy Fogadó 4. Öreg-hegy FogadóMondjuk részben meg tudom érteni a dolgot annak idején én is csináltam hasonlót iskolai dolgozatban: ha nem voltam biztos egy többször elõforduló kifejezés helyesírásában, egyszer így, másszor amúgy írtam: valamelyik csak bejön, és igaz, hogy egy hibám így biztosan lesz, viszont legalább az is biztos, hogy nem lesz két hibám. (Annyiban nem helytálló a példa, hogy én legfeljebb két verziót próbáltam ki, és a saját nevem betûzése többnyire nem okozott gondot.)Beléptünk hát, és láttuk rögtön, hogy a fiúcska ezúttal nincs ott. Az éttermet a kerthelyiségtõl elválasztó ajtóban egy huszonéves pincér állt, illõ eleganciával: fekete szövetnadrág, makulátlan fehér ing ahogy az méltó egy jó nevû étteremhez. Jó napot kívánok! köszöntünk Tomival nagyjából egyszerre. Sziasztok így a jó nevû étterem illõen elegáns pincére, és nem sietett hellyel kínálni. Nyeltünk egyet, majd mondtuk, hogy talán fogyasztanánk valamit. Üljetek le valahol bökött a kerthelyiség felé, így hát leültünk valahol. Az asztalon kék abrosz volt, az abroszon egy hamutartó, valamint egy cigarettától származó lyuk. Kisvártatva a pincér megjelent, kezünkbe adta az étlapot, és tudakolta, mit innánk. Na most ezt a nyitókérdést mi zsigerbõl utáljuk, két okból is. Ezek közül a kisebb az, hogy italt az étkezni is szándékozó ember leginkább az étel függvényében választ. A nagyobb ok: hogy a bánatba' rendeljünk italt addig, amikor nem tudjuk, mit tartanak? Úgyhogy az ilyenkor szokásos válaszomat adtam: Elõször megnéznénk, mi van... Ja, jó felelte enyhe sértõdöttséggel elegy csodálkozással a pincér , de ez csak étlap, ezen nincsenek italok. Nem kérdeztük meg, hogy akkor mégis mibõl feltételezte, hogy az ételek közül tudunk majd italt választani, inkább érdeklõdtünk, hogy kaphatnánk-e esetleg itallapot is. Erre késznek mutatkozott, és eltûnt az asztalunktól jó öt percre. (Dél volt, kánikula, nem sokkal nyitás után; rajtunk kívül tán ha két asztalnál ült vendég.)Amíg az itallapra vártunk, áttanulmányoztuk az étlapot. Volt rajta mit nézni: elõpször is azt, hogy melyik ételnek mi az ára, mert az étel nevét és az árat tartalmazó oszlopok kissé el voltak csúszva egymáshoz képest. A nyomtatás eme hiányosságait windózos grafikák igyekeztek pótolni: az étlapon épp hogy csak anim gifeket nem találtunk. Viszont szerepelt ott szem-szájnak ingere; a kedvenceinkre még emlékszem: petrezsejmes krumpli (így, pontos j-vel), pároltrízs (így, egybeírva és hosszú í-vel), valamint valamilyen leves finommetéltel (így, 1 t-vel).A levesk között egy tûnt izgalmasnak; olyasmi neve volt, hogy Raguleves Erdészné módra. A német fordításban Försterinsuppe szerepelt, azaz erdésznéleves , ami így elég kannibalisztikusan hangzik; na, gondoltuk, ha egyszer talán visszatalál hozzánk a pincér az itallappal, megkérdezzük tõle, ugyan mi is ez. Így is tettünk. Ja, az nincs volt kész azonnal a válasszal. Én ma 9-kor kezdtem itt dolgozni, és azt mondták, hogy az az egyetlen, ami nincs. Ha nincs, hát nincs, törõdtünk bele bánatosan, de azért kíváncsiságból megkérdeztem, hogy ha mégis volna, akkor mi volna az. Nemtom vont vállat készségesen a pincér , asszem, valami marha... Ebben maradtunk, de mielõtt az erdészné helyett bármi mást választhattunk volna, a pincér ismét eltávozott, ismét huzamosabb idõre. Amikor végül visszatért, Tomi kért egy babgulyást meg egy ananászlevet, én meg egy francia hagymalevest (bízván abban, hogy azon nagyon nincs mit elrontani), valamint az ittalapról választva 100%-os narancslevet.Telnek-múlnak a percek, és jön a pincér tálcával, rajta egyetlen pohárral. 100%-os narancslé nincs, 50%-osat hoztam nyújtotta felém , ugye jó lesz? Nem, nem lesz jó válaszoltam, mérsékelten barátságos hangon. Akkor kérek egy pohár csapvizet jéggel. A pincér tudomásul vette, majd közölte Tomival, hogy ananászlé sincs. Tomi kért egy gyömbért, a pincér ki is hozta, a (jég nélküli) vizemmel együtt.Ismét eltelt egy hangulatos negyedóra, amikor is felbukkant a színen egy klottgatyás, atlétatrikós pasi, a kezében három levessel. Megállt a kert közepén, és fennhangon érdeklõdött, melyik kié lesz. Mondtuk, hogy a mienk a babgulyás meg a hagymaleves. Letette elénk, de úgy látszik, nem sikerült megszámolnia, hogy ketten vagyunk, mert ezután a következõ kérdést siukerült föltennie: Ide lesz-e a húsleves is? Tájékoztattuk, hogy nem, nem ide lesz, és nekiálltunk a levesnek, amely leginkább forró volt. Tomi babgulyása utóbb egyszerû bablevesnek bizonyult, amelybe belefõztek pár falatnyi mócsingos húst. Az én francia hagymalevesem alapja vélhetõleg valamilyen erõleveskocka volt. A levesen kívül a csészében hagyma volt található, valamint (nem röhög!) grízgaluska. Se habarás, se pirítós, se sajt, se bors: ez volt a francia hagymaleves. Íze nemigen volt; gondoltam, némi sóval és borssal azért mégis megpróbálom ehetõvé tenni. Nyúltam volna a sótartó után, de a teríték továbbra is a hamutartóból és az égett lyukból állt. Na, akkor szólok a pincérnek, gondoltam, és nyúlok a szalvétáért, hogy megtöröljem a számat ekkor tûnt fel, hogy szalvéta sincs. Kérek szépen sót, borsot és szalvétát szóltam oda az arra járó pincérruhás pincérnek. Õ erre, esküszöm, az alábbi mondattal válaszolt: A sót-borsot hozom, a szalvéta ott van a leves alatt. Teccikérteni: van az a fecni szalvéta, amelyet a levesescsésze és az alatta levõ kistányér közé szokás elhelyezni, hogy megakadályozza az esetlegesen kicsöppenõ leves visszafreccsenését. Arra utalt a fiatalember, és esze ágában sem volt szalvétát hozni nekem. Viszont a másik asztaltól odahozott valamit: Tessék, a só és bors. Ránéztem: nyitott, kétrekeszes tartó volt (az a fajta, amelybe az ember ujjal vagy késheggyel nyúl), így nem volt nehéz megállapítanom a tényállást: Elnézést: ez só és paprika. Bután nézett. Én sót és borsot kértem. Ott a só és bors mondta, és nemigen értette, mi bajom van. Elismételtem, felfogta, és eltûnt a konyha felé borsért. Vártam, vártam, közben nyammogtam a (sózva már ételszerû) hagymalevest, Tomi meg a babgulyásnak titulált bablevesét (amelyhez természetesen kenyeret nem hoztak, de azért már nem is mertünk szólni). Alig nyolc-tíz perc elteltével visszajött a pincér, és átnyújtott egy borsszórót, amelynek az alján búslakodott úgy másfél milliméternyi õrölt feketebors. (A levesembõl volt még hátra úgy három kanálnyi.) Tomi is végzett, és hosszasabb tanácskozást nem igényelt, hogy úgy döntsünk: inkább nem kísérletezünk itt kávéivással. Kértem a számlát.Ismét telt-múlt az idõ, addig volt idõnk összeszámolni: a két leves meg az egy gyömbér kb. 1300, Ft. Majd elõkerült az atlétatrikós pasas, és letett elénk egy cetlit. Biztos ismeri mindenki azokat az irodai összeadógépeket, amelyekbe fehér papírszalagot fûznek: na olyat kaptunk, számla helyett. Kettõezer-négyszázhúsz forint lesz mondta kedvesen, mi meg gyorsan összedugtuk a fejünket a blokk fölött, hogy azért ennyire nem lehetünk bénák fejszámolásban. Miután láttuk, hogy a kétlevesnyi-egygyömbérnyi fogyasztásunk négy tételként szerepel a számlán, megkérdeztük az atlétatrikóst (akirõl utóbb kiderült, hogy õ a tulaj), tán elmagyarázná-e, mirõl is van szó. Akkor volt ugye a túróscsusza, az ezeregyszáz... kezdte szemrebbenés nélkül. Miféle túróscsusza? hördültünk fel mindketten. Két leves volt meg egy gyömbér. Ja, akkor biztos a szomszéd asztal fogyasztását mondta be a kollegám válaszolta anélkül, hogy legalább egy picit zavarba jött volna, illendõségbõl. Körülnéztünk: sehol senki nem evett túróscsuszát. A tulaj belátta, hogy ez most így nem jött be, úgyhogy pár perc múlva visszatért, továbbra sem számlával vagy nyugtával, haenm egy másik, hasonló cédulával: 1320 forint.Ekkorra azért már meglehetõsen alacsony volt az ingerküszöböm, és megkérdeztem: Számlát maguk nem szoktak adni? Így jár az ember, ha egyrészt közgazdász a párja, másrészt, ha õ maga jogi jellegû szakmában sertepertél: az évek során elég jól megtanultam felismerni, hogy a kezembe nyomott, számokat tartalmazó papír számla-e vagy sem. A számla attól számla többek között, hogy sorszáma van, minimum két példányban készül, a másodpéldányt lekönyvelik, az összege pedig bevételként jelentkezik, és a kereskedõ adózik utána. Továbbá a számla tartalmazza az áfát is, amely nem a kereskedõ zsebében landol, hanem a költségvetésben: abból lesznek iskolák, autópályák meg gáz és villany például Szentbékkállán. Ha valahol nem kapok számlát, akkor az áfa összege címen kifizetett összeg valójában nem más, mint busás (elvégre 2025%, mikor hogy) borravaló. Ott a számla mutatott a tulaj a cetlire, és várta a pénzt. Ne haragudjon, ez nem számla mondtam, nem azért, mert egyébként aggályosan jogkövetõ vagyok, hanem mert megvan a a szint, ameddig még elviselem, ha palira akarnak venni és az Öreghegy Fogadóban ért ingerek ezt a szintet már messze meghaladták. A tulaj végül elindult, hogy számlát hozzon, én meg (beismerem, kevéssé szofisztikált módon, jó hangosan) utána szóltam: Végül is nem muszáj számla, de akkor nem fizetem ki az áfát!Ismét eltelt úgy öt perc (arra tippeltünk, hogy be kellett kapcsolni a számítógépet: valószínûleg az elmúlt szezonban még nem adtak ki tényleges számlát), és kijött a tulaj, és ezúttal valódi számlát hozott: rajta volt a cég rövidített neve (Sárvári Csaba és társa KKT), székhelye (8281 Szentbékkálla, Dózsa Gy. u. 1.) és adószáma (20604008-2-19), valamint az összeg: 1309, Ft. (Arra nem kaptunk értelmes választ, hogy az elõbb a végösszeg miért ezerháromszázhúsz volt.) Kifizettük fillérre, aztán felálltunk és mentünk. A kijáratnál jól érthetõ Viszontlátásrá -val köszöntünk a pincérszereléses pincérnek, aki a változatosság kedvéért most nem azt mondta, hogy sziasztok , hanem egyszerûen nem köszönt vissza.Épp készülünk beszállni a kocsiba, amikor feldúltan jön ki utánunk egy középkorú házaspár, sezmlátomást közel az agyvérzéshez. Megkérdeztük, mi bajuk. Elmondták dúlva-fúlva, hogy kértek két buborékmentes ásványvizet meg egy rántott camembert-t. A pincér kihozott nekik két pohárban (tehát nem üvegben!) valami vizet, ami leginkább csapvíz volt, azután vártak úgy félórát, amikor a pincér megint jött, és közölte, hogy camembert sajna nincs, jó lesz-e trappistából. Ezen a ponton fölpattantak, a pasi mondta a pincérnek, hogy jól van, öcsi, akkor ezt az ásványvizet te fizetted, és kirobogtak. Mi ezen a ponton kapcsolódtunk be a történetbe. Beszálltak az autójukba (mi közben javasoltuk nekik, hogy ha ebédelni akarnak, menjenek Badacsonytomajra, a Borbarátokba). Ekkor a következõ történt.Az étterembõl rohanva jön a pincér, és ordít a középkorú házaspárra, konkrétan a férfira: Te faszszopó kis geci, szállj ki a kurva kocsidból, mert leszedem a fejed, bazmeg, te rohadék! Nyilvánvalóan nem volt számára megfelelõ megoldás, hogy az állítólagos ásványvizet nem fizették ki. A férfi visszaordított a volán mögül a pincérnek, hogy Köcsög! , aztán beletaposott a gázba és elhúztak. Mi azt se tudtuk, köpjünk-e vagy nyeljünk: számos éttermi élményünk során nem sikerült még elsajátítanunk az adekvát viselkedést arra, amikor a pincér faszszopó kis gecinek titulálja a vendéget. Ezért inkább mielõbb el akartunk menekülni, mielõtt bajunk esik. Látjuk ám azonban, hogy a lépcsõ tetején megjelenik az atlétatrikós tulaj, mellette egy másik fickó, öltözete alapján minden bizonnyal szakács, és mondja jó hangosan a mi autónk rendszámát, meg azt, hogy na OK, akkor ezt felírjuk és feljelentjük......Ebben a helyzetben nem lehetett eljönni. Mi baja van ennek az õrültnek?! Odamegyünk hozzá, és kérdezzük: mi van, mit akar a rendszámunkkal?! Azt feleli, hogy ez üzletrontás, amit csináltunk, és hogy legyünk erõsek, a kamera mindent rögzített, és feljelent, és... Azt hittem, arra gondol, hogy ajánlottam a távozóknak egy másik éttermet, de nem: kiderült, hogy az az üzletrontás, hogy mi olyanokat kiabáltunk nekik, hogy faszszopó meg köcsög...Úgy éreztem magam, mint Nyilas Misi, amikor a bizottság azzal vádolta meg, hogy õ ette meg a cipõkenõcsöt. Szerencsére a parkolóból odaérkezõ pincérben azért volt annyi jó érzés, hogy közölje a fõnökével: nem mi kiabáltunk ilyesmit. (A jó érzés odáig nem terjedt, hogy megmondja: az inkriminált kifejezések az õ szájából származtak: simán rákente az eltávozott vendégekre.) A tulaj valójában csak az ordítozást hallotta, a hangot nem ismerte föl (meg aztán ha csak reggel 9 óta dolgozik ott a pincér, akkor még nem ismerhette annyira a hangját). Azonban ütötte tovább a vasat: õ akkor is feljelent, mert ez akkor is üzletrontás, és ezt nem tûri... De hát nem mi kiabáltunk, fogja fel! próbálkoztam, de megvolt a válasz erre is: De szóba álltak velük!Hát igen, erre tényleg nehéz volt mit mondani: valóban szóba álltunk velük. Ujjat húzni csak mérsékelten mertünk velük: ha ezek erdésznékbõl csinálnak levest, akkor nem kizárt, hogy az elégedetlen vendégeket is feldolgozzák, mondjuk pörköltnek. Tomi azonban most már a végére akart járni a dolognak, és követelte, hogy azonnal mutassák meg, hol van kifüggesztve a felügyeleti szervek neve és elérhetõsége. Bementünk, ezúttal a bárpulthoz: a nevek és telefonszámok valóban ott voltak a pult fölött a falon, Orbán Viktor dedikált fényképe fölött. Tomi leírta az adatokat, a tulaj azonban azt mondta: Na, ebbõl elég, én hívpom a rendõrséget! Fel is vette a telefont, látszólag tárcsázott is: nyilván meg akart ijeszteni bennünket. A rendõrségen azonban úgy látszik, nem vették fel ; amikor pedig látszott, hogy eszünk ágában sincs megijedni a rendõrség szó hallatán, sem a felemelt telefontól (utóbb megbeszéltük: voltaképpen kicsit meg is könnyebbültünk mindketten), és kiderült, hogy ezzel beégett, igyekezett észrevétlenül lerakni a kagylót.Ezenközben a szakácsruhás fickó (lehetett csaknem húsz éves) azonban úgy vélhette, neki ma még nem jutott elég fontos szerep, ezért elkérte a személyi igazolványomat. (Az ötletet tõlem vette, ugyanis még odakint, amikor a tulaj a kamerával meg a feljelentéssel fenyegetõzött, én mondtam, hogy akkor tán lesz szíves igazolni magát, kihez is van szerencsém, de nem volt szíves). Én megmutattam a személyimet a srácnak (elovasni azért nem volt ideje), de mondtam, hogy OK, ha most épp ilyet játszunk, akkor õ is igazolja magát. Mire méltóságteljes hangon így kegyeskedett szólni: Az én nevem ott van az étlapon! Elvettem egy étlapot: a Sárvári Csaba név mellett volt egy másik név is (nem emlékszem már), hogy konyhafõnök. Kérdeztem, hogy õ-e az, és büszkén helyeselt. Nem vettem a fáradságot, hogy elmondjam neki: egy étlap felmutatását általában kevés helyen fogadják el a személyazonosság igazolására.A pincér közben (a konzekvens magázásunkkal dacolva, továbbra is tegezve) próbált közvetíteni: a vállamat paskolta joviálisan, hogy a Csabi nem úgy gondolta ám, naaa... ám a Csabi , úgy tetszett, igenis úgy gondolta, mert a telefon után most új ötlettel próbálkozott: le akart buktatni minket. Tudom én, hogy önök valójában szélhámosok! Hö? kérdeztünk vissza, mert ez új fejlemény volt. Igenis szélhámosok: adóhatóságnak adták ki magukat! Úgy viselkednek, mintha hivatal volnának! Végül rájöttünk, mire gondolhat: az bánthatta a lelkét, hogy volt képünk valódi számlát kérni, és hogy az ezerháromszázkilenc forintunk után adót kell majd fizetnie. És olyan bonyolult szakkifejezéseket vettünk a szánkra, mint áfa meg adószám ilyet csak szélhámosok tehetnek vagy valódi APEH-esek...És önmaga megnyugtatására elkezdte lóbálni a kis számológép-fecnit (amelyet fizetéskor végül is nem kaptunk meg), és azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy azt mi nem kaptuk meg, hangos szóval magasztalta elõttünk a saját jogszerû magatartását, hogy márpedig õ igenis adott számlát, bibibí, bizonyítsuk be az ellenkezõjét, hahaha......A történetnek nincs poénja: szó szót követett még egy darabig, aztán a szereplõk vélhetõleg mindkét oldalon arra a belátásra juthattak, hogy hülyékkel kár vitatkozni. Eljöttünk, az idegességtõl remegõ lábbal és gyomorral, és végül nem hívtuk fel sem a jegyzõt, sem a fogyasztóvédelmet. Mit mondhattunk volna? Milyen elégtételt várhattunk volna? Milyen lehetõsége van ilyenkor az embernek?